Egy ilyen ugrás a következő négy fázisra bontható:

Kiugrás a gépből 4000 m magasan. Ezután minél gyorsabban fejjel lefelé kell kerülni.
A függőleges testhelyzet optimalizálása a lehető legnagyobb mértékű gyorsulás érdekében. A cél, hogy az ejtőernyős a két turbulenciafal között, minimális légellenállás mellett tudjon „siklani”. Ily módon egy képzeletbeli „függőleges cső” keletkezik, ami lehetővé teszi az 500 km/óra körüli sebességek elérését.
1500 méternél a versenyző sisakjába szerelt magasságmérő műszer figyelmeztető hangjelzést ad, mire az illető elkezd fékezni, hogy lelessuljon mintegy 200 km/órás sebességre.
Nyitás 1000 és 900 méter között, majd landolás.

A versenyeken az ejtőernyősök sebességét egy elektronikus magasságmérővel ellenőrzik, ami rögzíti a kiugrási és nyitási magasságot, valamint szabadesés időtartamát és sebességét. Számítógépre csatlakoztatva a műszer megmutatja az ugrás görbéjét, a csúcssebességet és az átlagsebességet. A sebességre vonatkozó adatokat 2600 és 1600 méter közötti magasságnál számítják ki. Ez az egy kilométer nagyobb mérési pontosságot eredményez, mintha csak a csúcssebességet figyelné az ember - gondoljatok csak bele: az emberi testet körülvevő légnyomást kell mérni több mint 400 km/órás sebességnél!
hang, amit a gyorsasági ejtőernyősök zuhanása előidéz, összetéveszthető egy sugárhajtású repülőgép zajával! Biztosan nem mindennapi élmény. . .