A halhatatlanság elérése ősidők óta foglalkoztatta a kínaiak képzeletét, ehhez pedig főként a vallásos taoizmus járult nagyban hozzá. A vallásos taoizmus központi, alaptételévé vált a halhatatlanság keresése, amely nagyban elősegítette a vallás népszerűségét is. A halhatatlanságot kereső taoizmus történetet legalább az i. e. 3. századra nyúlik vissza, amikor is a Kínát egyesítő első császár, Qin Shi Huangdi expedíciót indított a egy legendás szigetre, amelyen állítólag a halhatatlanág italát őrizték az Ég lakói. A történelem során azonban még több császár is erősen hitt a halhatatlanság létezésében, és tettek kísérletet a varázsszer megszerzésére. Történeteiket előszeretettel örökítette meg az irodalom. Az időszámításunk kezdetétől részben felhagytak a halhatatlanságot ígérő csodaszerek, varázsitalok, szigetek felkutatásával, előtérbe inkább gyakorlati úton kívánták elérni az örökéletet. A taoisták előszeretettel hivatkoztak pl. Zhuangzi-re, akinek művében az áll, hogy a nagy bölcsek gyakran ezer évig is éltek. Közülük is a leghíresebb Pengzu, aki a hagyomány szerint mintegy nyolcszáz évig élt. Azt hirdették, hogy aki hasonlóan hosszú életre vágyik, annak különleges légző és tornagyakorlatokat kell végeznie, sőt az igazi halhatatlanok gabonaneműeket sem esznek, hanem harmatot isznak, és szelet lélegeznek be. A taoisták elméleti fejtegetéseiket rendszerint bőségesen megtűzdelték konkrét történelmi példákkal. A halhatatlanokká váltak között gyakran szerepeltek régi remeték, szent életű öregek, akik messze eltávolodtak az emberektől, s ezáltal távoztak az egyszerű halandók látóköréből. A halhatatlant jelentő írásjegy maga is az "ember" és a "hegy" jelek összevonásából alkották, utalva ezáltal a halhatatlanok társadalmon kívüliségére (hegy). A halhatatlanság elérésének módszerei két fő csoportra oszthatók: fizikai és fiziológiai módszerekre; szellemi, etikai és pszichológiai eszközökre és módszerekre. Az elsőbe leginkább a táplálkozás, önmegtartóztatás stb. tartozott. Ide sorolhatók azon próbálkozások is, amelyek során a szervezet erőegyensúlyát alkalmasint szexuális gyakorlatokkal kívánták biztosítani. De a halhatatlanág elérését célozta az alkímia létrejötte is, amely során fémátalakítási kísérleteket végeztek (itt nyert jelentőséget az arany, a higany, a cinóber stb.). A középkorban a halhatatlanságot kereső taoizmus elmélete ötvöződött a buddhizmussal, és létrejött egyfajta népi taoizmus, amely megalkotta a maga panteonját. Ebben a panteonban a taoista halhatatlanság-eszményt a legendás Sárga Császár (Huangdi) testesítette meg, akiről úgy tartották, hogy a halandók közül elsőként került az égbe és vált halhatatlanná. A Sárga Császár mellett még Laozi-t és Pangu-t is hasonló tiszteletben részesíttették. A Sárga Császár alakját idővel felváltotta a Jáde Császár. A taoista panteon másik nagyobb csoportját az istenségekké lett halhatatlanok alkották. Az ilyen császárokból, hadvezérekből udvaroncokból, közemberekből stb. lett halhatatlanoknak se szeri, se száma. A halhatatlanok sokaságából a nép kiváltképpen szerette a híres "nyolc halhatatlant" (ba xian), ezeknek a legendáját a régi Kínában szinte mindenki gyermekkora óta ismerte. A nyolc halhatatlanról szóló elbeszélések rendkívül népszerűek Kínában. Történeteik a legelterjedtebb népi mitológiai és folklórtörténetek közé tartoznak, megemlékeznek róluk elbeszélésekben, regényekben és drámákban, ábrázolásuk a festők és szobrászok egyik legkedveltebb témája.