A halál mindig ott áll elõtted. Te hátrálsz elõle, bele az életbe, sorsodba. Ha nem nézel a szemébe, kerülöd a pillantását, akkor hátrafelé kell tekintgetned, vigyázva, hova lépsz. Eleinte sokan segítenek: szülõk, barátok, társak, utad jó részét viszont magad szabod meg pillanatnyi érzéseid szerint. Azután kezd beállni a rendszer, mikor, hogyan, hova nézel, lépsz. Utad önálló törvényeket teremt benned, már nem tehetsz mindent úgy, ahogy szeretnéd, ahogy érzed. A világ változik, te egyre állandóbb vagy, egyre többször botlasz meg benne. Óvatosabban vizsgálod a mögötted lévõ részt, lassabban haladsz. Halálod közelít. Néha pánikba esel, figyelmetlenül ugrasz egyet hátra. Ha szerencséd van, állva maradsz, ha nem, elesel, és a halál még közelebb ér. Már a leheletét érzed az arcodon, hûvös keze érinti testedet. Még menekülsz egy darabig, de már fog, és közelebb húz magához. Végül elernyedsz, õ felemel, magához szorít, és hiába ellenkezel, felemeli fejed, és a szemébe tekintesz. És nem látsz benne haragot, veszélyt, hidegséget. Kutatóan, szeretettel tekint a szemedbe, olvas benne, könyvként lapozva át életed. Te elõször rémülten próbálod takargatni botlásaidat, aztán egyre inkább elfogadod a szeretõ bíró érzékeny tekintetét, ellazulsz. A megismerkedés a végéhez közeledik, te egyre aktívabb vagy, el tudod szakítani tekinteted a szemérõl, és megdöbbensz. Az arca a tiéd, teste a tiéd. Még mosolya is, ami most feldereng az arcán, belülrõl ismerõs. Így mosolyogtál gyermekedre, amikor éjszaka benéztél a hálószobába, mert zajt hallottál, s láttad rajta a rossz álom verítékét és gyûrött takaróját, de már kisimult az arca és egyenletesen lélegzik.

-"Soha nem figyeltél rám. Nem néztél rám, csak féltél tõlem "- szólal meg a lágy hang, amit már sokszor hallottál, amikor valami nagyon fontos dologban kértél segítséget, megnyugtatást - "... igen, az is én voltam."

-"Mindig szemben álltam veled, láttam a jövõdet. Ha figyelted volna a mozgásomat, velem táncoltál volna, ahelyett, hogy elõlem botladozol, az élettel nem lett volna semmi bajod. Megijedtél a kardtól, amit a kezemben tartok? Neked is van ugyanilyen, ott volt a kezedben a hármas fegyver: a szellem, a lélek és a test kardja. Gyönyörû táncot, az élet, szeretet és erõ táncát tanultuk, de te nem erre figyeltél. Hogy az éled bajaira, nehézségeire kellett figyelned? Nem. A szemembe kellett volna nézned. Tükrözõdni láttad volna benne mindazt, ami körülötted volt, sokkal pontosabban, élesebben és nagyobb látószögben, mint ahogy nézegetve láthattad. Gondoltál arra, mi történt ott, ahova éppen nem tekintettél - vagy nem akartál arra nézni? Igyekeztél jól átlátni a helyzetet, de csak arra láttál, amerre néztél. Érezted is ezt sokszor, amikor váratlan dolgok, érzések, tudás bukkant fel ott, ahol nem számítottál rá. Ha a szemem tükrén át nézed, mindezt láttad volna. Nekem nem tudtál - tudsz - hazudni, és nem hagytam volna, hogy becsapd önmagad. Nincs jobb kritikus, jobb szûrõ a tetteiden, mint az, hogy ha valamit nem jól teszel - vagy éppen túlgondolkozva nem teszel meg idõben -, nem tudod már helyrehozni. Nem bánthatsz meg senkit, nem befolyásolhatsz senkit, sõt, nem hagyhatod azt sem, hogy valaki túlzottan támaszkodjon rád, hiszen lehet, hogy holnap már nem leszel, nem kapsz lehetõséget a javításra, segítésre. Lesújtottam rád sokszor, igen. Karom erejét, kardom élét sokszor érezted és láttad másokon, a csapások iszonyú, hideg, kiszámított volta elrémített. Mások a saját halálukkal táncoltak jól vagy rosszul, ám neked csak velem kellett volna törõdnöd. Nem sajnálni, részvétet érezni irántuk, hanem a táncra visszairányítani figyelmüket - talán jobb lett volna, ha így teszel. Ha melletted voltak, közös táncunk lett volna a cél, nem szabad kiesned a ritmusból, s téged figyelve õ is feláll majd. Téged is értek csapások, s ha úgy érezted, megsebeztél engem, az is neked fájt, hiszen egyek vagyunk. Nem azért kaptad a csapást, mert valaki haragudott rád és fájdalmat akart okozni neked. Azért ért, mert már elég erõd volt elviselni, és ezért már nem volt szabad azt a hibát elkövetned, amire így figyelmeztettelek. Táncolni tanultunk. Megtanulni együtt élni azzal a hatalmas erõvel, ami a részünk, jogos tulajdonunk, gyönyörû szimbólumot alkotni térben és idõben. A karddal háromszor is hibáztál: féltél tõle, fegyvernek használtad, nem értetted meg a lelkét, így nem fogadtad el a feladatod. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtervezzük a tanulás újabb színhelyét és fõbb feladatait"

Az utolsó rész elhangzása után az alak, amely ürességbõl látszik lenni, még közelebb lép hozzád. Feltörõ félelmed úrrá lesz rajtad, de ekkor fényt pillantasz meg ebben az ürességben, csillogása kíváncsivá tesz, s engeded magad behatolni ebbe az ürességbe és szétoszlani benne. A kiteljesedés hatalmas érzése árad el benned. A sötét alak megszûnik létezni, egyek lesztek, hiszen mindig is egyek voltatok. Emlékszel sok-sok találkozásotokra, amikor félelmed szólni sem engedte a lényt, s öntudatlanul vetett vissza az új életbe, majd olyanokra is, amikor nem hatoltál bele az alakba, félvén a hatalmas tértõl. Most viszont eggyé váltál a Szeretettel, a Fénnyel, amit magadban hordoztál, engedted teljes valódban kiteljesedni azt, visszanyerve eredeti formád.

Megjegyzések a leírtakkal kapcsolatban:

Figyelmet érdemel a haladás iránya (pl. a kínai nyelvben a tegnap az elõtted lévõ nap, a holnap a hátad mögött rejtõzik), ami sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az európai hozzáállás, mely szerint a holnap van elõttem. A tanulság egyértelmû: a nyugati ember kifelé forduló, tervezõ, átalakító, terjeszkedõ szemlélete jelenik meg abban, hogy a holnapot vizsgálgatja. Ez történelmileg magyarázható: a nyugati civilizáció mindig terjeszkedõ, aktív volt, ahogy a barbár törzsek területfoglalásától a modern gyarmatosításig egyenes vonalban levezethetõ. A keleti felfogás szülõje a zártság: a Nagy Fal nem csak fizikai építmény, hanem szimbólum is, ugyanúgy, ahogy a japánok szigetei. A kínaiak maguk zárták be magukat egy adott területre, ezzel kellett együtt élniük és fejlõdniük, így a passzivitás és önkorlátozás, befelé fordulás és tervezés helyett a tanulságok levonása mind társadalmi, mind egyéni téren a fennmaradás záloga. A japán kép a természet által bezárt társadalom szimbóluma: a hódítás, erõ jellemzõbb, de szigorú szabályok közé szorul, mindenkinek megvan a maga hely, még akkor is, ha ezek a helyek szembeállítják képviselõiket. Ugyanakkor feltûnõ, hogy jelen korunkban mindkét társadalmi modell megszûnõben van. A nyugati nem tud terjeszkedni, befelé kell fordulnia, hiszen a társadalom terjeszkedõ hagyományai az egyén elnyomásával - és fordítva - járnak. A keleti embert pedig "megfertõzte" a nyugati gondolkodás, terjeszkedés, egyéni törekvés, így feszegeti társadalmi hagyományait.

A kard is magyarázatot igényel. Az embernek hármas léte hármas hatalmat ad: tudása - legyen az reál tárgyú avagy okkult -, lelke - érzelemvilága és lelki ereje -, és fizikai testének lehetõségei egyaránt valós fegyverek - az emberi lény háromélû kardja. Mindhárommal tud ártani, ha nem tudja õket használni vagy nem érett a használatukra (utóbbi azonos az elsõvel bizonyos szempontból). Meg kell tehát ismerni õket, nem szabad félni a bennünk rejtõzõ hatalomtól. Mindhárommal való ismerkedés során erõs a kísértés, hogy csak úgy, ötletszerûen használjuk õket, és még erõsebb a tõlük való félelem éppen ezért. Jó esetben ez a kettõ együtt jelentkezik az ember élete során, fiatalabb lélek esetén az erõ túl csábító (vagy esetleg az érettebb gondolkodás nem más, mint elõzõ életek során elkövetett balfogásokból levont tanulság?). Következésképpen ha a használattól való félelem megjelent, akkor nyugodtan fejleszthetõ az erõ, mert csak tanult lélek fél. Az ilyen ember által megszerzett tudás csak jó célokat fog szolgálni, tudni fogja, hogy mit, miért, hogyan tesz, kifinomult eszköze lesz az Erõnek.

A használat során elkövetett három hiba a mesterré válás három próbájának szimbóluma egyúttal: a kardtól (a jelöltben rejlõ saját erõtõl) való félelem legyõzése (?) a tûzpróba. Hinnie kell erejében annyira, hogy használni tudja, össze merje mérni valamivel, ami hatalmasnak tûnik számára. A fegyverként való használat lebírása a vízpróba: a belsõ erõ tömege a maga nyers formájában nem használható, csupán a belsõ átalakulást szolgálja. Kifelé csak annyi jele van, hogy a jelölt az erõszak - értsd: beavatkozás - legkisebb alkalmazása nélkül úgy változtat meg dolgokat, hogy ereje segítségével annyira alkalmazkodik a helyzethez, hogy az erõ rajta keresztül (benne?) önös szándéka nélkül végzi el a változtatást: a változtatandóban rejlõ összhangra törekvõ erõ mozdul meg általa. A harmadik a szellempróba, amikor a jelölt megismeri a kard (a benne megnyilvánuló Erõ, Isteni Lényeg) igazi arcát, eggyé válik vele. Eljut az egyén haláláig, és visszajön, mint az Erõ hordozója.